2. részlet

2.részlet
   

  - A haja meg pont úgy néz ki,mint Mitch Hewernek a Skinsből-dünnyögte az orra alatt bosszúsan Jeremy. Egyszerűen képtelen volt enni.Hangos sóhajjal  arrébb tolta a tálcát maga elől és közelebb csúszott Lydiához.Az ebédlő pár perc után máris tele volt diákokkal.A fiú  ezredszerese is azt kivánta,hogy bár lenne valami szembetűnő tehetsége,vagy legalább valami hírességre hasonlíthatna.Akkor biztos nagyobb sikere lenne a lányoknál is.
  Lydia kihúzta fülhallgatót- a dal közepén hallgattatva el a  Nirvana-t -, és megvakarta a feje tetejét.Csak akkor jutott el a tudatáig az éles hang,amikor valaki a nevét kiáltotta és visszhangzott az ebédlőben .A telefont az asztalra dobta,talpra ugrott.Egy idős tanár állt vele szemben .
  -Te lennél Lydia Parsons?-az arca lány számára ismerősnek tűnt , bár nem tudta egyből azonosítani . Idegesen húzogatta a szemöldökét a homlokán .
-Igeeen?
 -Üdvözlöm én vagyok az új tanára,akivel délutánként illemtan órára fog járni pár hétig,mivel az előttem lévő tanár lemondott a maga tanításáról.Remélem,fogunk tudni együtt dolgozni .
 -Jó napot kívánok,elnézést kérek a viselkedésemért!Biztosan tudom,hogy magával jobban szót fogok érteni,mint az előző tanárommal.-Lydia félrenézett,és látta,ahogy a fiú hangos nevetésben tört ki.
 -Szóval,Lydia,várom magát szerdánként az illemtan órán.-Lydia megfordult és leült Jeremy mellé .
 -Ez nem vicces.-szólt oda neki.
 - Dehogynem.Főleg,hogy elővetted az elragadóan udvarias modorodat,te neveletlen hercegnő.
 -Hülye.-Lydia sóhajtott,és hátra dőlt.-Kötelező ezt csinálnom,ha anyám ezt akarja.Talán azt gondolja,így átalakíthatja a stílusom,és az az igazi finom úrihölgyet faragtathat belőlem.Pedig sosem voltam kislányos kislány,ha akarta,ha nem.Ráadásul most jó nagy szarban vagyok.Tegnap este későn értem haza és anyámnak egyáltalán nem tetszett. Aggódott. Jól összevesztünk.
 -Miért?Nem a mi hibánk,hogy igazoltattak a rendőrök!-tiltakozott Jeremy.-Nem ittunk,nem drogoztunk,nem cigiztünk,nem álltunk szóba idegenekkel és nem is keveredtünk félreérthető helyzetbe.Egyszerűen autóztunk.Ki kellett kapcsolódni az igazi hajtás előtt.
-Igen,persze,de hát ő nem így látja.Azt mondta ,hogy aggódott miattam és csalódást okoztam neki,meg hogy becsaptam,blablabla. Én vagyok az ő kislánya,aki nem így lett nevelve. -mondta Lydia, és csak egy pici bűntudatot érzett,ahogy gunyorosan elismételte anyja szavait.
-Szóval szobafogság? -kérdezte Anton, a kelleténél valamivel hangosabban.Éppen akkor csatlakozott a társasághoz.
Lydia hallotta a hangok kavalkádját az ebédlőben: emberek igyekeztek  túlbeszélni egymást.
-Még nem tudom-mondta.-A szüleim reggel korán elmentek,csak egy üzenetet sem hagytak.Ma és holnap este nem hiszem,hogy látom őket.Vagy bárki mást.
Ahogy felálltak az asztaltól és felkapták a holmijaikat,egy heves búcsúzás után kisiettek az ebédlőből.Anton utánuk futott, pedig pont tőle akartak szabadulni .
 -Lydia-szólt oda neki Anton.-Nem lenne kedved beülni valami jó kávézóba?Hallottam,hogy nem messze nyílt egy egészen király kávézó.
Lydia habozott,de  Jeremy közbeszólt.-Most jutott eszembe,hogy nekünk néhány óra múlva van egy találkozónk egy pizzériában.Majd telefonon megbeszéljük,melyikben.Úgy készülj,hogy jó ideig elleszünk.
-Jó,hogy szólsz!Teljesen elfelejtettem.Mondjuk anyám oltári hisztizése után nem is csodálkozom.Viszont ha jól sejtem,ma szabad vagyok.