3.részlet

*Pár óra múlva*
-Érted mehetek?-kapta fel a telefont rögtön Jeremy,ahogy a kijelzőn megpillantotta Lydia nevét.
-Pont ezért kerestelek.Készen állok.Akkor a középszerű pizzéria?-szólt bele vidáman a lány.
Három pizzéria fért el a városban.Még régebben azon voltak,hogy bejárják mind a négyet,és osztályozzák őket.Azóta van a legrosszabb hely,a középszerű,és a gazdagoké.A gazdagoké pedig azért lett a gazdagoké,mert egy pizza ára felért egy aranyrúddal.Tény,hogy isteni a kajájuk,de elképesztően drága.Jeremy és Lyia csak akkor látogatják meg,ha épp különleges eseményt terveznek.
-A mai lehetne egy különleges esemény.Viszont ne éldd bele magad,mert most nincs pénzem ilyesmire.-magyarázta elkeseredetten a fiú,miután átkutatta a tárcáját.-Egy jó középszerű pizza megteszi.
-Nem is nagyon vágyom sznob pizzára az illemtan után.-nevet fel Lydia,hogy megvigasztalja legjobb barátját.-Várlak.
Jeremy felkiabált az emeletre,jelezve indulását,és kirohant a kocsijához.Az apját nem izgatta,hogy távozik.Az anyja pedig még otthon sem volt.
Lydiáék háza csupánk pár saroknyira volt tőlük,így Jeremy percek alatt odaért.Kopogás nélkül berontott a házba,és felrohant a lány szobájához.Az ajtó előtt megtorpant,és beszólt.
-Na?
-Szinte sejtettem,hogy három percen belül ideérsz!-kiabál ki a szobából.-Rögtön jövök,menj le addig a kocsihoz!
Jeremy beletörődötten leballagott az autóhoz.Nemsokára megjelent Lydia.Amikor a srác észrevette,elkerekedett a szeme.Lydia úgy öltözködött,ahogy szokott.Viszont a valódi koránál sokkal idősebbnek nézett ki.
Bedobta magát az anyósülésre,és várakozóan pillantott Jeremyre.
-Na?Indulunk középszerű pizzát enni?-kérdezte.
Jeremy zavartan bólintott és elindult a szóban forgó hely felé.Útközben többször is nekifutott,hogy rákérdezzen Lydia külsejére.Végül csak talált egy "Hogy nézel már ki?!"-nél tapintatosabb utat.
-Kérdezhetek valamit?-veszi le a tekintetét az útról egy pillanatra.
-Persze.-a lány kicsit kétségbeesetten válaszol.Mintha rosszat sejtene.
-Miért nézel ki úgy,mintha legalább 21 lennél?-vigyorodott el Jeremy,látva a Lydia arckifejezését.
-Most ilyen kedvem volt.
-Nem számítassz senkire?Senki különlegesre?
-Nem.Csak te,meg én.
-Pontosan.Ahogy megbeszéltük.-Jeremyt valamennyire megnyugtatta a válasz.Tudta,hogy a kedvéért Lydia nem öltözik ki.Egy átlagos pizzázóba pláne nem.Azt sejtette,talán a közös kajálásukból hármas kajálást csinál a lány.Mondjuk Antoninnal.
A pizzázó előtt két-három autó állt.Hétköznap este nem sok vendég van.Egy eldugottabb,sötétebb sarokban foglalnak helyet,ahol még a pincér is nehezen találja meg őket.Leadják a rendelést.Nem sokkal később egy ziháló alak esett be az ajtón.Körülnézett az értteremben,és vadul integetni kezdett Jeremy és Lydia felé.Amint Jeremy felismerte,nem kicsit idegesítette fel magát.
-Komolyan?Ez megint mit keres itt?Te hívtad?!-kérdezgette dühösen Lydiát.
-Nem.Tényleg nem.-bámulta Antont elmélázva a lány.
Antonin odakocogott az asztalhoz,és széles vigyorral üdvözölte a többieket.
-Nem gondoltátok,hogy kihagyok egy ilyen bulit?!Az egész várost körbefutottam!-felkapott egy széket a szomszédos asztal mellől,és beférkőzött Lydia és Jeremy közé.-Na,rendeltetek már?
Jeremy durcás csendbe burkolózott,a lány pedig a legbarátságosabb mosolyát öltötte fel,és bájosan elkezdett cseverészni a francia diákkal.
Anton úgy irányította a pincéreket,és jóformán az egész helyet,mintha ő maga lenne a főnök.Miután úgy döntött,elege van,hirtelen felpattant,és közölte csodás ötletét.
-Menjünk valami izgalmasabb helyre.

2. részlet

2.részlet
   

  - A haja meg pont úgy néz ki,mint Mitch Hewernek a Skinsből-dünnyögte az orra alatt bosszúsan Jeremy. Egyszerűen képtelen volt enni.Hangos sóhajjal  arrébb tolta a tálcát maga elől és közelebb csúszott Lydiához.Az ebédlő pár perc után máris tele volt diákokkal.A fiú  ezredszerese is azt kivánta,hogy bár lenne valami szembetűnő tehetsége,vagy legalább valami hírességre hasonlíthatna.Akkor biztos nagyobb sikere lenne a lányoknál is.
  Lydia kihúzta fülhallgatót- a dal közepén hallgattatva el a  Nirvana-t -, és megvakarta a feje tetejét.Csak akkor jutott el a tudatáig az éles hang,amikor valaki a nevét kiáltotta és visszhangzott az ebédlőben .A telefont az asztalra dobta,talpra ugrott.Egy idős tanár állt vele szemben .
  -Te lennél Lydia Parsons?-az arca lány számára ismerősnek tűnt , bár nem tudta egyből azonosítani . Idegesen húzogatta a szemöldökét a homlokán .
-Igeeen?
 -Üdvözlöm én vagyok az új tanára,akivel délutánként illemtan órára fog járni pár hétig,mivel az előttem lévő tanár lemondott a maga tanításáról.Remélem,fogunk tudni együtt dolgozni .
 -Jó napot kívánok,elnézést kérek a viselkedésemért!Biztosan tudom,hogy magával jobban szót fogok érteni,mint az előző tanárommal.-Lydia félrenézett,és látta,ahogy a fiú hangos nevetésben tört ki.
 -Szóval,Lydia,várom magát szerdánként az illemtan órán.-Lydia megfordult és leült Jeremy mellé .
 -Ez nem vicces.-szólt oda neki.
 - Dehogynem.Főleg,hogy elővetted az elragadóan udvarias modorodat,te neveletlen hercegnő.
 -Hülye.-Lydia sóhajtott,és hátra dőlt.-Kötelező ezt csinálnom,ha anyám ezt akarja.Talán azt gondolja,így átalakíthatja a stílusom,és az az igazi finom úrihölgyet faragtathat belőlem.Pedig sosem voltam kislányos kislány,ha akarta,ha nem.Ráadásul most jó nagy szarban vagyok.Tegnap este későn értem haza és anyámnak egyáltalán nem tetszett. Aggódott. Jól összevesztünk.
 -Miért?Nem a mi hibánk,hogy igazoltattak a rendőrök!-tiltakozott Jeremy.-Nem ittunk,nem drogoztunk,nem cigiztünk,nem álltunk szóba idegenekkel és nem is keveredtünk félreérthető helyzetbe.Egyszerűen autóztunk.Ki kellett kapcsolódni az igazi hajtás előtt.
-Igen,persze,de hát ő nem így látja.Azt mondta ,hogy aggódott miattam és csalódást okoztam neki,meg hogy becsaptam,blablabla. Én vagyok az ő kislánya,aki nem így lett nevelve. -mondta Lydia, és csak egy pici bűntudatot érzett,ahogy gunyorosan elismételte anyja szavait.
-Szóval szobafogság? -kérdezte Anton, a kelleténél valamivel hangosabban.Éppen akkor csatlakozott a társasághoz.
Lydia hallotta a hangok kavalkádját az ebédlőben: emberek igyekeztek  túlbeszélni egymást.
-Még nem tudom-mondta.-A szüleim reggel korán elmentek,csak egy üzenetet sem hagytak.Ma és holnap este nem hiszem,hogy látom őket.Vagy bárki mást.
Ahogy felálltak az asztaltól és felkapták a holmijaikat,egy heves búcsúzás után kisiettek az ebédlőből.Anton utánuk futott, pedig pont tőle akartak szabadulni .
 -Lydia-szólt oda neki Anton.-Nem lenne kedved beülni valami jó kávézóba?Hallottam,hogy nem messze nyílt egy egészen király kávézó.
Lydia habozott,de  Jeremy közbeszólt.-Most jutott eszembe,hogy nekünk néhány óra múlva van egy találkozónk egy pizzériában.Majd telefonon megbeszéljük,melyikben.Úgy készülj,hogy jó ideig elleszünk.
-Jó,hogy szólsz!Teljesen elfelejtettem.Mondjuk anyám oltári hisztizése után nem is csodálkozom.Viszont ha jól sejtem,ma szabad vagyok.

1. részlet

*Lydia szemszöge


- A barátod...?-kérdezte Anton .
-Csak barátok.-szögezem le.-Ő a legjobb barátom,már nem is tudom hány éve.Olyan,mintha a bátyám lenne,nem tudok rá máshogy gondolni.Örültem volna,ha velünk jön.Biztos tett egy kerülőutat a teremhez.
Anton pár másodpercig furcsán nézett rám,nem válaszolt.
-Na,honnan is jöttél,Anton?-töröm meg a csendet.
-Franciaországból és onnan egy kis falucskából,biztos nem hallottál még róla...és te hová valósi vagy?
Meggondoltam,hogy válaszoljak-e...talán nem kellene rögtön elárulni magamról mindent.Becsengettek,így kicsit gyorsítottunk a tempón.
-Örülök,hogy lett egy új osztálytársunk.-tereltem a szót.-Mi kezdünk a 109-es teremben.
Anton elmosolyodott.Elértük a termet,előre engedett,én pedig gyorsan leültem a Jeremy mellett lévő padba.
-Mit akarsz?-kérdezte Jeremy.
-Mi bajod van Antoninnal?Csak ezt szeretném tudni.Olyan aranyos és semmi különös nincs benne!
Jeremy a szokásos módon megint csak húzta a szemöldökét és visszanézett rám.
-Ez most komoly?Nem veszed észre?-de mielőtt befejezte volna egy tanár pont belépett és őt pedig az igazgató követte.-Hát ez meg mi a...?
Én már éreztem,hogy ez Jeremynek nem tetszik,de meg kell értenie,hogy nem vagyok porcelánból,nem kell halálra félteni.Még csak nem is vagyunk valódi testvérek!Léteznek más fiúk is,felesleges féltékenykedni,mind a ketten tudjuk,hogy a szoros barátságnál tényleg nincs köztünk több.
Aztán a tanár megszólalt:
-Bemutatom nektek az új osztálytársatokat.Ő itt Antonin Olivier,aki Franciaországból jött.A cserediák program keretében ezen az éven nálunk tanul.Szeretnél valamit mondani a többieknek,Antonin?
-Öhm,persze...Sziasztok!Mint látjátok egy kicsit izgatott vagyok,hogy fognak alakulni a dolgok.Csupán egy-két embert ismerek inne.Remélem mindenkivel jóban leszek,nem lesznek problémáink,be tudok illeszkedni közétek.
Én tudtam,hogy Anton teljesen hétköznapi,normális,de nem tudtam eldönteni,most Jeremyre hallgassak,vagy a saját ösztöneimben bízzak.Talán Jeremynek igaza volt,hagynom kellett volna a fenébe.Viszont amikor Antont a mellettem és Jeremy mellett lévő egyetlen üres helyre ültették,nem törődtem Jeremy véleményével.Szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem.
Hallottam,ahogy űfelém suttog valaki:
-Lydia,figyelj!Cseréljünk helyet,én azt mondom,fura ez a gyerek.Féltelek.-aztán fölcsillant a szemem és elmosolyodtam .
-Te komolyan ennyire féltessz engem?Ez...-válaszoltam.Ám mielőtt befejeztem volna,amit mondani akartam,a tanár egyenesen előttünk állt meg,hogy kiselőadást tartson az órán való beszédről.

*6 órával később*

Az utolsó óránkról is kicsengettek.Kicsit csalódott voltam,hogy Anton nem csatlakozott hozzám rögtön.A kifelé nyomakodó tömegben próbált kapcsolatokat építeni másokkal is.Elfogott a maró féltékenység,amikor megláttam,hogy az osztály egyik legnépszerűbb,legszebb lánya egyáltalán szóba állt vele.Ó,Uram...kellett neked idehozni egy ilyen szőke franciát,hogy teljesen kikapcsolja az agyam?!
Jeremy már elindult az ebédlő felé,én pedig még mindig az ajtóban álltam,figyelve a kisétáló osztálytársakat.Antont vártam.
-Nem jössz?-kérdezte Jeremy.Határozottan jó kedve volt,amiért Anton nem lógott a nyakunkon.
Válaszul továbbra is az ajtót néztem.
-Na ne.-komorodott el egy perc alatt.
-Jer,csak nem akarom,hogy magányosan...-kezdtem,de a barátom egy intéssel elhallgattatott.
-Komolyan,magányosnak néz ki?!-int Anton felé,aki még mindig a lánnyal és néhány odagyűlt osztálytárssal beszélgetett.-Hm,valóban biztos nagyon tanácstalan,hogy barátkozzon!
-Ne csináld már!Ne légy ennyire nevetséges!
-Én vagyok nevetséges?-kérdezi felháborodottan.-Ettől akartalak megvédeni,de le se bagóztál!Tudtam,hogy ez az Antonin egy bájgúnár pöcs,akitől semmi őszinteséget nem várhat az ember?!Mit is vársz még,Lydia?Mit várhatsz el egy ilyen alaktól?Annyi őszinteség van benne,mint egy nyamvadt sorozatgyilkosban!
-Talán igazad van,én meg hülye vagyok.-nézek rá bocsánatkérően.-Viszont talán vannak őszinte sorozatgyilkosok.
Sóhajt,majd elmosolyodik.Látom rajta,hogy még mindig dühös.A kedvemért fékezi az indulatait.Előttem nem nagyon szeret balhézni,főleg nem velem.
-Hülyeség ez az egész cserediák program.Na,gyere már.Éhen döglök.
Besorakozok mellé,elindulunk ebédelni.Szent a béke.
Pár perc után valaki mögöttünk rohan,mint valami kerge.
-És velem mi lesz?-kérdezi Anton az őrült tempótól kipirult arccal.

Prológus

*Jeremy szemszöge


-Lydia kész vagy már?!Az első nap és rád kell várni,gyönyörűen kezdenénk az  évet,ha miattad késnénk.-kiabálok Lydia szobája előtt.

-Jeremy,én félek,hogy milyen lesz az első napunk.  Tavaly,amikor elsősök voltunk,senki sem kedvelt.Mindenki furán nézett rám,mintha valami különleges alak lennék.-Lydiát már rengetegen észrevették,kicsit feltűnően "szépen" szokott öltözködni.Ő a  legjobb barátom 8 éve.
Az iskola folyosóján az újak mind behúzott nyakkal közlekedtek,jól láthatóan meg voltak szeppenve.Lydia viselkedése meglehetősen hasonló volt.
Aztán észrevettünk egy elég érdekes figurát.Egy magas,szőke srác tanárok kíséretében járta be az épületet.Ahogy elhaladt mellettünk,a szemét folyamatosan Lydián tartotta.A beszédén hallottam,hogy biztos nem idevalósi.
Összenéztem a legjobb barátommal.Ha a termünkbe akarunk jutni,követnünk kell a fiút.Vettem egy nagy levegőt,mintha mi sem történt volna,elkaptam Lydia karját és követtük a szőke fiút és a tanárokat.A srác nem egy alkalommal hátranézett.Könnyen észrevettem,hogy Lydiát méregeti.Elég undorítónak tartottam,hogy ilyen nyíltan csorgatja a nyálát,ráadásul egy olyan személyre,aki közel áll hozzám.

-Lydia,figyelsz?A srác folyamatosan téged néz.-súgom oda neki.-Ha zavar,bármikor leállítom.
Mindig úgy érzem,meg kell védenem Lydiát.Elvégre a legjobb barátom,aki történetes egy alacsony,néha kissé érzékeny és visszafogott lány.
A csengetésre a tanárok felkapták a fejüket,bocsánatot kértek a fiútól és otthagyták a szekrények előtt.

Aztán a fiú odalépett hozzánk.

-Anton vagyok,Franciaországból.-nézett egyenesen Lydiára.Meg tudnád mondani,merre van a 109-es számú terem?

Egyértelműen nem tetszett a srác.Nyálas francia akcentussal,szőke herceg fejjel és bájvigyorral,tömény bunkósággal.

-Bocsáss meg,de erre most nem érünk rá...-ragadtam meg Lydia vállát.Ám amikor el akartam indulni,a lány meg sem mozdult.

Lydia csak nézte a fiút.Egyből láttam rajta,hogy pár másodperc alatt teljesen belezúgott.Hiába húztam a szemöldököm,hiába tettem elég visszautasító megjegyzéseket,ő mégis így válaszolt:
-Elkísérhetlek...?

Lydia rögtön megragadta Anton karját és mosolyogva beszélgetést kezdeményezett.

-Most komolyan?!Elmész?-ordítottam utána.Persze feleslegesen.